Harold Pinter: Az utolsó pohár , A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a FÜGE és a Stúdió K Színház közös bemutatója, 2014. április 17.
Fordította: Bátki Mihály, Stúdió K Színház.
Szereplők: Nicolas: Nagypál Gábor, Victor: Kovács Krisztián, Gila: Parti Nóra
Rendező: Szikszai Rémusz
Valahol, valamikor, sem a helyszín, sem az idő nincs tisztázva, egy értelmiségi házaspárt letartóztatnak, feldúlják a lakásukat , még a gyermeket is elviszik.
Isten nevében. A haza nevében. Nem tudjuk, mit akarnak, nem tudjuk, hogy miért akarják, csak azt, hogy bármit megtehetnek, ezért meg is teszik.
Összeszedik az ellenzékieket. És, mert a haza nem lehet ellenzékben, így aki ellenük szól, hazaáruló. Aki másként gondolkodik: hazaáruló. Istentelen.
Pinter elmesélte, hogy a chilei Allende-kormány politikai és részben fizikai likvidálása után egyre jobban foglalkoztatta a politika , és hogy a darab közvetlen előzménye
két török lánnyal való találkozása volt, akik holmi bebörtönzött értelmiségiekről beszéltek közömbös hangon, s az ő felháborodására csak azt mondták :
“Ó, magának akkora képzelőereje van, bizonyára azért tartja olyan nagy dolognak, hogy valakit megkínoznak.” A darab végén, rövid vetítés van,
feltűnik egy piros-fehér-zöld (mexikói) zászló is.
Ez a darab legalább annyira szól a csendről, mint a kimondott szóról, a szünetről, ami mondatként ékelődik az elhangzó szavak közé.
A csendről, ami félelmet kelt és bizonytalanságot szül. A csendről, ami maga a rettegés és a kiszolgáltatottság. És a sötétségről, amelyik olyan mély lett,
amilyet a természet nem, csak az ember tud létrehozni. Kattints az alábbi kis képekre, hogy kinagyítsd azokat! (Egyes képeket lefelé kell görgetni.)
